Mr. Őzgerinc 1.
Mr. Őzgerinc, avagy papi a mesterszakács
A ’80-as évek közepén voltam alsó tagozatos, imádtam azt az időszakot. Ma már lehet nem is használják ezt a kifejezést, hogy alsós és felsős, az én időmben komoly vízválasztót jelentett az iskolai ranglétrán. Sok hidegrázást kapnak ettől az érától, mert borzasztóak voltak a feltupírozott, belakkozott frufruk, a ciklámen rúzsok és a márvány-koptatott farmerek, szokták még utálni a korszak zenéjét, az akkor menő tv sorozatokat, a kazettás magnókat. Ezeket a mai napig mind imádom! Ha tehetném havonta egyszer biztosan időutaznék, mégpedig úgy, hogy visszavedlenék töpörtyű magamba és ott üldögélnék Horváth papiék karosszékében a szombati ebéd után, tele pocakkal és reményekkel vagy kilószám kenném magamra anyám színváltós rúzsát és csillámporos szemfestékét, amit apa hozott a Szovjetunióból.
Emlékszem a mami desszertes tányérjának a szélére, a piros-barna mintákra és azoknak az isteni zserbóknak az ízére! A magyar konyha hőskorát élte, nem voltak komoly trendek, sztárséfek, csak papír cetlire lefirkált receptek, lefűzött receptes noteszek, és rongyosra lapozott szakácskönyvek. Szombat délutánonként mamiék elbóbiskoltak az újság alatt és én csak ettem-ettem a karosszékben ülve a sütiket. Minden második szombat reggel a nagypapi értem jött a fakó csibe-barna skodával. A szüleim azt mondták, illik meglátogatni a nagyiékat időről - időre, vagy, hogy dolguk akadt, és én sajnos nem mehetek, valószínűleg csupáncsak kipihenték a hétköznapok fáradalmait a telkünkön vagy barátaikkal. Lényegtelen az ok, a menetrendünk az alábbi volt: először beugrottunk a közeli restibe egy bambira, utána a fehér galambos játszótérre mentünk, ahol kedvemre nyúzhattam az összes játékot. Gőzöm sem volt már akkor sem, miért hívják fehér galambosnak azt a teret. A papi igazi úriember volt, hátranyalt hajjal és élére vasalt nadrágban járt, kedélyesen pöfékelt a játszótér szélén, szóba elegyedett az ebédfőzésben kipirult anyákkal, mamákkal. Nem sokat idéztünk itt sem, tudtam, ha egyet int a kezével, nekem mennem kell, mert a lottózó következik, utána pedig a Maneczki cukrászdába vesszük az irányt.
A cukrászda kellemesen patinás épületben volt, kissé koszos ablakain homályosan csordogált be a fény, szerettem legeltetni a szemeimet a süteményeken, amelyek ma mind retronak számítanak: rigó jancsi, képviselő fánk, lúdláb, dobos torta, keksztekercs, négercsók. Bár nekem az örök kedvenc a túrós szelet maradt, vagy maximum a pogácsa. A levegőben az édes cukorillat keveredett a mosogatólés rongy szagával. A nagypapi mindig kissé egykedvű ciccegéssel adta tudtomra, hogy nem érti, miért ezt a semmilyen túrósat kérem minden alkalommal. Ő természetesen feketét rendelt, cukor, tej nélkül. A bejárathoz közeli ablak mellé ültünk le a leggyakrabban, onnan papi rálátott a bejövőkre – és ezt csak mostanában raktam össze – a Gizi néni dekoltázsára. Elővette a Kossuthot és a legbékésebb arccal nekiállt szívni, mialatt illemtudóan megettem a süteményemet és figyelmesen hallgattam meséit. Nem léteztek mobilok, meg egyéb nyomogatnivaló, fülbe dugható kütyük és így az emberek frankón kedélyesen egymás szemébe néztek és pár szót váltottak egymással: maga mit visz?, hogy vannak az unokák?
- Befejezted bogaram? Menjünk, még benézünk Kálmán bácsihoz! – pillantott karórájára és nógatott indulás előtt.
Kálmán bácsiék mamiék utcájában laktak a Petőfi tér mellett, szigorúan hat darab francia krémest szállítottunk el nekik a skodán. Kálmán bácsi felesége irtó harsány nő volt, becsavart hajjal álldogált a konyha kredencnél és hülyébbnél hülyébb kérdésekkel traktált, már alig vártam, hogy lelépjünk.
Nagyi hatalmas cuppanós puszival várt, papával úgy ölelték meg egymást, mintha hetek óta váltak volna el. Papi nem vitte túlzásba háztartási teendőket, minket már a terített asztal és a tiszta szagú lakás várt.
Tisztán emlékszem arra a májusi
szombatra, amikor megváltozott ez a korábban megszokott koreográfiánk: az új
fehér lakkcipőm volt rajtam és büszkén rohantam be benne a gangról mamihoz, de
nem fogadott a jól ismert sült hús illata. A konyhában sem volt senki, amikor
beléptünk a nappaliba a papival, aki időközben utolért ott találtuk mamit a
karosszékben ülve, a térdét hatalmas kötözés borította. Felmosás közben
megcsúszott a rongyon és elterült a konyhakövön. Papit sosem láttam annyira idegesnek,
mint akkor, kirohant a hűtőhöz és jeget hozott be, utána egyből tárcsázta a
mentőket, mialatt végig simogatta mami fehér haját.
Nioli SzHN