Mr. Őzgerinc 2.
- Felesleges a mentőket hívnod! Inkább az a baj, hogy nincsen ebéd, a leves sem főtt meg, de a második sehol sincsen!
- Hagyjál ezzel Klári, nem gondolok én mindig a hasamra! – bosszankodott összeráncolt szemöldökkel papi – Fel nem foghatom, miért nem hívtad ki már őket, a Te korodban. Akkora a térded, mint egy húsvéti kalács!
Mivel a kórházba látogatási tilalom én nem mehettem be, papi úgy döntött velem marad, és mamit meglátogatja délután, miután hazavitt. Egy perc néma csönd telepedett a lakásra, miután visszajöttünk a liftből. Papi leültetett a konyhába és adott nekem egy pohár vizet.
- Bogaram, ma én csinálom a második fogást. – jelentette ki halált megvető bátorsággal.
- Ó, papa, ne fáradj, nekem elég a leves! – igyekeztem győzködni, már amennyire emlékszem.
Vélhetően mami miatt érzett aggodalmát próbálta elfedni valami hasznos tevékenységgel, így jutott eszébe a főzés, bár mint mondtam korábban, sosem foglalatoskodott a háztartással. A nyaraló az más tészta volt, ott rendezte az egész kertet, rendben tartotta a garázst és a skodát, a fakanál az kizárólag mama kezében volt.
Bekapcsolta a Kossuth rádiót és nekiállt a dagadónak. Hosszasan böngészte a szakácskönyvet, feltűrte ingujját. Izgalmát elárulta a hátranyalt hajából előrekunkorodó tincs, ugyanis a papi ezt mindig visszasimította, aznap erre nem maradt energiája. Egy idő után rájött, hogy jobb híján én őt bámulom, így egy doboz pilótakeksszel és rejtvénnyel bezavart a nappaliba. Teltek a percek és arra lettem figyelmes, hogy mennyei illat áradt a konyhából, kisvártatva benyitottam és a papi ott állt kigombolt ingben és melegítőalsóban a tűzhelynél. Ilyen finom dagadót azóta sem ettem, mellé petrezselymes burgonyát és házi tartármártást készített, ecetes uborka salátával. Papi kifejezetten boldog volt, hogy ennyire ízlett nekem az étel, és még jobban felragyogott a szeme, amikor kértem, hogy szeljen nekem még egy kis húst. Kettő órakor telefonálhatott be a kórházba, mami lába elrepedt, már begipszelték, pár napig bent tartják. A pap valamelyest megnyugodott, leroskadt a székre és konstatálta, hogy ő bizony elfáradt és nagyon éhes, elfelejtett ebédelni. Bekapott pár falatot és féktelen vadászatba kezdett a kamrában, ételhordó után.
- Mit keresek, mit keresek?! – méltatlankodott – hát az ételhordót, nem tudom hol tartja Klári!
- Miért nem kérdeztél engem? A szemetes melletti szekrényben vannak – vetettem neki oda durcásan.
A mosogatást együtt oldottuk meg, papi bőségesen pakolt az ételhordóba maminak. Anyáéknak mindent részletesen előadott és nem is maradt nálunk semeddig, ment be a kórházba. Anyám arca ledöbbent, amikor búcsúzáskor így szólt:
- Egyetek egy kis dagadót, én sütöttem!
Szóval nagypapa, aki addig maximum enni járt a konyhába nekiállt főzni, sütni. Amíg mama a kórházban volt minden nap vitt be neki frissen készített ételt, s mikor mamát három nap múlva kiengedték hetekig ő főzött rá, míg gipszben volt. Mai napig úgy gondolom ,hogy a nagymama azért épül fel olyan gyorsan, mert látni akarta a saját szemével, hogy nagypapa főzi a-tól z-ig egyedül az összes ételt, amit elé rakott.
Így esett hát, hogy papámból előbújt a mesterszakács. A lábtörés utáni szombati ebédeket kizárólag ő készítette, eleinte nagymama ágállt ellene, próbálkozott besegíteni, de papa rászólt és elzavart minket semmit tenni, sétálni. Úgy változott meg a menetrendünk, hogy mamival többnyire fodrászhoz, piacra és szabónőhöz mentünk, a cukrászdát viszont nem hagytuk ki és mire hazaértünk papa várt minket újabbnál újabb fogásokkal. A magyaros ételeket felváltották az olasz, bajor, majd francia receptekből készült különlegességek. Néha teljes magabiztossággal, máskor fokozott izgalommal figyelte kóstolásainkat és ítéletünket.
Nagypapa szenvedélye szerencsére még évtizedekig kitartott, emlékszem, egyik utolsó karácsonyakor őzgerinc formát kért tőlünk: tudod, bogaram, a mamié már berozsdállt! felkiáltással.